2013. december 12., csütörtök

Egy - Egy kis nézelődés sose árt. Vagy mégis?





          Sziasztok Kedves olvasóim!
Mint látjátok új blogot hoztam Nektek. Remélem elnyeri a tetszéseteket. A részek rövidebbek lesznek, de sűrűbben hozom. Köszönöm.
Millió csók, Nady.


- Kateri! Beszédem van veled, jöjj közelebb! – harsogta apám, mikor pont indultam volna. Kihúzott háttal fordultam vissza, majd lassú, kecses léptekkel haladtam oda hozzá, úgy, ahogy tanította mindig is.
- Igen, apám? – hajoltam le kicsit. Hosszú hajam rakoncátlanul előrebukott, ami apámat megmosolyogtatta.
- Tudod, édesanyád annyi idős volt, mint most te, mikor életünket összekötöttük. Én már öregszem, nem lehet tudni, mennyi időm van hátra. Szeretnék gondoskodni a népünkről, szeretném elegyengetni a jövőtöket. Kokum megkérte a kezed, én pedig boldogan adtam áldásomat rátok. Jó férjed lesz, védelmezni fog, vezeti majd a falunkat, te pedig kis vezérekkel hálálod meg ezt neki. Ugye milyen szép jövőt terveztem neked, lányom? – beszélt elragadtatottan az idősödő törzsfőnök, miközben én csak hallgattam. Miután nem szólaltam meg, kérdőre vont:
- Miért potyognak drága könnyek szemedből? – azt hittem azt kérdezi majd, miért nem válaszolok. Sírtam volna? Gyorsan az arcomhoz emeltem a kezem, és óvatosan felszárítottam a könnyeimet.
- A… gyönyör… nem találok szavakat… köszönöm apám! – borultam a nyakába zokogva. A bűntudat azonnal mardosni kezdte a lelkemet, amiért álboldogságot tettettem. Tizennyolc évesen nem az a legnagyobb vágya egy lánynak, hogy férjhez menjen, majd gyermeket szüljön. Főleg nem egy olyan férfihez, aki olyan rideg, és komoly.
- Tudtam én lányom, hogy az én vérem csörgedezik benned is – felelt apám rémisztő egyszerűséggel – , most menj, meséld el a barátnőidnek, vagy tégy amit akarsz, mert jönnek a fehérek, ott kell lennem.
Azaz megvan az akarata, tűnjek a szeme elől. Ha egy kicsit is ismerne, tudná, hogy nem vagyok boldog, tudná, hogy nem akarok férjhez menni, és azt is, hogy nincsenek barátnőim.
Udvariasan búcsút vettem tőle, és könnyeimmel hadba szállva rohanni kezdtem. Fájdalmas gondolatok kavarogtak bennem, nem tudtam mihez kezdjek. Nem akartam gyereket szülni, nem akartam odaláncolni magam egy idegenhez örökre, szerelemre vágytam, be akartam utazni a világot.
Utam a partra vezetett. Teljes erőmből rohantam, vágtató szilajnak érezve magam. Mikor tüdőm égni kezdett, lelassítottam. Megpillantottam a távolban közeledő hatalmas hajót. Apám már egy ideje folytatta ezt a veszélyes kereskedelmet. A messzi földről jött fehéreknek adott el jó pénzért kukoricát, gabonát. Engem mindig eltiltott a közelből, nehogy gondot okozzak. Elég volt. Ha férjet szán nekem, ne rejtegessen, bízzon meg bennem.
Felkapaszkodtam egy magas sziklára, onnan feljebb másztam a fára. Addig kapaszkodtam egyik ágról a másikra, míg gyönyörű kilátás nem tárult elém. Beláttam az egész óceánt, a fellegeket, a közeledő hajót, mindent. Perceknek tűnő órákig figyeltem, ahogy a pici fehérség egyre csak nő, nő és nő. Lassan embereket is észrevettem rajta. Főleg férfiakat. Jókedvűen nevetgéltek, viccelődtek egymással. Magas, fehér bőrű, jóképű volt mind. Mikor elég közel kerültek a parthoz, a vízi jármű megállt. A férfiak sorra rohantak le, köszöntve a mienket. Ámulva néztem őket, lenyűgözött a másságuk. Mikor a legtöbbjük elhagyta a monstrumot, vettem a bátorságom, és lemásztam. Feltűnés nélkül sikerült odaosonnom, és felfutottam a hajóra. A szívem ott ugrált a torkomban, de úgy éreztem, ha akkor nem teszem meg, örökké bánni fogom.
Füleltem, de nem hallottam emberi hangokat. Mind lent járt a mezőkön. Besettenkedtem az egyik ajtón, gyorsan becsuktam magam mögött. Egy hatalmas szoba volt, tele furcsa ágyakkal, és ismeretlen tárgyakkal. Erős, kellemes illat csapta meg az orrom. Megmagyarázhatatlanul érdekes, finom volt. Nem tudtam se ételhez, se növényhez kötni, egyszerűen finom volt. Körbepillantottam még egyszer, majd kislisszoltam. Az ajtótól nem messze egy alagút vezetett lefelé, furcsa, görbe lépcsőkkel. Elindultam lefelé, de mindig fordulnom kellett, mert fal volt előttem. Mikor leértem az aljára, egy hektárnyi üres tér tárult elém. Pár ablak volt a falon, amin ha kinéztem, a vizet láttam. Ijesztő látvány volt.
Olyan gyorsan elrepült az idő, hogy egészen megfeledkeztem a gondjaimról, meredten bámultam a kék vizet. Zajok zökkentettek ki a merengésből. Jeges rémület áradt szét bennem. Mi van, ha észrevesznek? Villámgyorsan a sarokhoz rohantam, és meghúztam magam. Nevetés, puffanások, zörgés, majd a terem közepén megnyílt a plafon. Elkezdtek záporozni lefelé a gabonakötegek, én pedig alig győztem láthatatlan maradni.
Fél óra múlva már a lábamnál is sorakoztak a kötegek. Kis idő múlva abbahagyták. Megvitatták, hogy minden rendben van, majd fülsiketítő csapódás kíséretében visszakerült a tető ránk. A kétségbeesés lebénított. Itt ragadtam. Ezer fehér férfi között.
Ha dörömbölök, még kiengedhetnek. Reflexszerűen indultam a lépcső felé, majd rádöbbentem, hogy valószínűleg több napnyi út után, távol nőktől, én lennék az egyetlen szórakozásuk. Ha viszont itt maradok, éhen fogok halni. De ha túlélem, akkor is, annál nagyobb szégyen nem érhetne egy hölgyet, hogy a saját piszkában találják meg.
Mérlegelnem kellett. Végül úgy döntöttem, hogy várok egy napot, hátha lesz akkora szerencsém, hogy valaki letéved ide, akitől kérhetnék segítséget. Pár halmot összehúztam, és ráhemperedtem.
Csendben elkezdtem sírdogálni. Most legalább annyi álmom válhat valóra. Bejárhatom a világot, megismerhetem a messzi földet, esetleg rám találhat a szerelem is. E gondolatok ringattak keserédes álomba.

Pár óra múlva rémisztő hangok keltettek fel. Eljött a végzetem- gondoltam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése