Sziasztok Kedves olvasóim!
Mint látjátok új blogot hoztam Nektek. Remélem elnyeri a tetszéseteket. A részek rövidebbek lesznek, de sűrűbben hozom. Köszönöm.
Millió csók, Nady.
- Kateri! Beszédem van veled,
jöjj közelebb! – harsogta apám, mikor pont indultam volna. Kihúzott háttal
fordultam vissza, majd lassú, kecses léptekkel haladtam oda hozzá, úgy, ahogy
tanította mindig is.
- Igen, apám? – hajoltam le
kicsit. Hosszú hajam rakoncátlanul előrebukott, ami apámat megmosolyogtatta.
- Tudod, édesanyád annyi idős
volt, mint most te, mikor életünket összekötöttük. Én már öregszem, nem lehet
tudni, mennyi időm van hátra. Szeretnék gondoskodni a népünkről, szeretném
elegyengetni a jövőtöket. Kokum megkérte a kezed, én pedig boldogan adtam
áldásomat rátok. Jó férjed lesz, védelmezni fog, vezeti majd a falunkat, te
pedig kis vezérekkel hálálod meg ezt neki. Ugye milyen szép jövőt terveztem
neked, lányom? – beszélt elragadtatottan az idősödő törzsfőnök, miközben én
csak hallgattam. Miután nem szólaltam meg, kérdőre vont:
- Miért potyognak drága könnyek
szemedből? – azt hittem azt kérdezi majd, miért nem válaszolok. Sírtam volna?
Gyorsan az arcomhoz emeltem a kezem, és óvatosan felszárítottam a könnyeimet.
- A… gyönyör… nem találok
szavakat… köszönöm apám! – borultam a nyakába zokogva. A bűntudat azonnal
mardosni kezdte a lelkemet, amiért álboldogságot tettettem. Tizennyolc évesen
nem az a legnagyobb vágya egy lánynak, hogy férjhez menjen, majd gyermeket
szüljön. Főleg nem egy olyan férfihez, aki olyan rideg, és komoly.
- Tudtam én lányom, hogy az én
vérem csörgedezik benned is – felelt apám rémisztő egyszerűséggel – , most menj,
meséld el a barátnőidnek, vagy tégy amit akarsz, mert jönnek a fehérek, ott
kell lennem.
Azaz megvan az akarata, tűnjek a
szeme elől. Ha egy kicsit is ismerne, tudná, hogy nem vagyok boldog, tudná,
hogy nem akarok férjhez menni, és azt is, hogy nincsenek barátnőim.
Udvariasan búcsút vettem tőle, és
könnyeimmel hadba szállva rohanni kezdtem. Fájdalmas gondolatok kavarogtak
bennem, nem tudtam mihez kezdjek. Nem akartam gyereket szülni, nem akartam
odaláncolni magam egy idegenhez örökre, szerelemre vágytam, be akartam utazni a
világot.
Utam a partra vezetett. Teljes
erőmből rohantam, vágtató szilajnak érezve magam. Mikor tüdőm égni kezdett,
lelassítottam. Megpillantottam a távolban közeledő hatalmas hajót. Apám már egy
ideje folytatta ezt a veszélyes kereskedelmet. A messzi földről jött fehéreknek
adott el jó pénzért kukoricát, gabonát. Engem mindig eltiltott a közelből,
nehogy gondot okozzak. Elég volt. Ha férjet szán nekem, ne rejtegessen, bízzon
meg bennem.
Felkapaszkodtam egy magas
sziklára, onnan feljebb másztam a fára. Addig kapaszkodtam egyik ágról a
másikra, míg gyönyörű kilátás nem tárult elém. Beláttam az egész óceánt, a
fellegeket, a közeledő hajót, mindent. Perceknek tűnő órákig figyeltem, ahogy a
pici fehérség egyre csak nő, nő és nő. Lassan embereket is észrevettem rajta.
Főleg férfiakat. Jókedvűen nevetgéltek, viccelődtek egymással. Magas, fehér
bőrű, jóképű volt mind. Mikor elég közel kerültek a parthoz, a vízi jármű
megállt. A férfiak sorra rohantak le, köszöntve a mienket. Ámulva néztem őket,
lenyűgözött a másságuk. Mikor a legtöbbjük elhagyta a monstrumot, vettem a
bátorságom, és lemásztam. Feltűnés nélkül sikerült odaosonnom, és felfutottam a
hajóra. A szívem ott ugrált a torkomban, de úgy éreztem, ha akkor nem teszem
meg, örökké bánni fogom.
Füleltem, de nem hallottam emberi
hangokat. Mind lent járt a mezőkön. Besettenkedtem az egyik ajtón, gyorsan
becsuktam magam mögött. Egy hatalmas szoba volt, tele furcsa ágyakkal, és
ismeretlen tárgyakkal. Erős, kellemes illat csapta meg az orrom. Megmagyarázhatatlanul
érdekes, finom volt. Nem tudtam se ételhez, se növényhez kötni, egyszerűen
finom volt. Körbepillantottam még egyszer, majd kislisszoltam. Az ajtótól nem
messze egy alagút vezetett lefelé, furcsa, görbe lépcsőkkel. Elindultam lefelé,
de mindig fordulnom kellett, mert fal volt előttem. Mikor leértem az aljára,
egy hektárnyi üres tér tárult elém. Pár ablak volt a falon, amin ha kinéztem, a
vizet láttam. Ijesztő látvány volt.
Olyan gyorsan elrepült az idő,
hogy egészen megfeledkeztem a gondjaimról, meredten bámultam a kék vizet. Zajok
zökkentettek ki a merengésből. Jeges rémület áradt szét bennem. Mi van, ha
észrevesznek? Villámgyorsan a sarokhoz rohantam, és meghúztam magam. Nevetés,
puffanások, zörgés, majd a terem közepén megnyílt a plafon. Elkezdtek záporozni
lefelé a gabonakötegek, én pedig alig győztem láthatatlan maradni.
Fél óra múlva már a lábamnál is
sorakoztak a kötegek. Kis idő múlva abbahagyták. Megvitatták, hogy minden
rendben van, majd fülsiketítő csapódás kíséretében visszakerült a tető ránk. A
kétségbeesés lebénított. Itt ragadtam. Ezer fehér férfi között.
Ha dörömbölök, még kiengedhetnek.
Reflexszerűen indultam a lépcső felé, majd rádöbbentem, hogy valószínűleg több
napnyi út után, távol nőktől, én lennék az egyetlen szórakozásuk. Ha viszont
itt maradok, éhen fogok halni. De ha túlélem, akkor is, annál nagyobb szégyen
nem érhetne egy hölgyet, hogy a saját piszkában találják meg.
Mérlegelnem kellett. Végül úgy
döntöttem, hogy várok egy napot, hátha lesz akkora szerencsém, hogy valaki
letéved ide, akitől kérhetnék segítséget. Pár halmot összehúztam, és
ráhemperedtem.
Csendben elkezdtem sírdogálni. Most
legalább annyi álmom válhat valóra. Bejárhatom a világot, megismerhetem a
messzi földet, esetleg rám találhat a szerelem is. E gondolatok ringattak
keserédes álomba.
Pár óra múlva rémisztő hangok
keltettek fel. Eljött a végzetem- gondoltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése